Mindig nyaggatnak, hogy írjak bolgbejegyzést, tegyek ki „mézet”... tulajdonképpen akár ki is húzhatnám magam, hogy „bocs, de nincs időm én is csak egy átlagos egyetemista vagyok”. De mégsincs erőm csak így ezt mondani, mert tudom azt, hogy mindig van időm arra amit szeretek, ha meg nincs hát csinálok.A napokban a nyagattásokra azt mondtam, hogy nem baj, majd írok a SZÖSZről (Nemes Ödön SJ, Szabadon, örömmel, szeretettel). Nagyon megfogott ez a gondolata, hogy úgy van értéke vagy értelme annak amit teszek, ha azt szabadon örömmel és szeretettel teszem, akkor én is fel fedezem a nehézségeknek és a kudarcoknak az értékét.
De valahogy a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű, amikor újra meg kell hozni vagy tudatosítani kell, hogy ez az én döntésem volt, amit szabadon hoztam meg, nem hibáztathatok mást érte, a felelősség az enyém.
Tulajdonképpen azt hiszem azért zavar ennyire ez a „vigasztalan” állapot, mert tartós. Vagy talán ennek az állapotnak a tartóssága is rajtam múlik?
