Kedvenc filmem. Az egyik. Vannak pillanatok, amikor az egyetlen. Amerikai. 2007-ből.

Első látásra (nézésre) nem is tűnt rendkívülinek. Pedig az. Csak egy történet. Talán még heppiend is van hozzá. Igazából semmi különös nincs benne. Semmi szokatlan narratív technika. Semmi extra hatás, sőt a történet is szinte hétköznapi. Egy kisfiúról szól, akit a marslakók felejtettek itt.

Meg az íróról, aki mégis örökbe fogadja.

Törékenység, érzékenység. Rólunk szól. Mert mindnyájunknak van egy rejtett énje, akinek időnként küszködnie kell a túl gyenge földi gravitációval azért, hogy kapcsolatban maradhasson ezzel a világgal. Lelkünk legtörékenyebb részének a szimbóluma ez a kisfiú. Olyan törékeny dolgoknak, mint a biztonság, bizalom. Aminél egy kartondoboz is erősebb. És néha mi is pótoljuk ilyesmikkel lelki hiányainkat. Időnként pedig megadatik, hogy felismerjük a mellettünkélőben a messzirőljött, földönkívüli kisgyereket. Megengedjük magunknak, hogy érzékenységünk helyettesítse azt a kommunikációs meg mindenféle eszköztárat, aminek hiányában legtöbbször olyan nehéznek tűnik a kapcsolattartás, nekünk, különféle bolygókról ittfelejtetteknek.

Talán ezért nyer - mégiscsak - értelmet  az ittlét.

De sosem egyszerű.

(Martian Child, 2007)