Január, a polgári év első hónapja, talán a remény
hónapja is. Mióta tudatosan fogadalmakat teszek új évkor egy év sem zárult le
szomorú áttekintés nélkül: megint nem tudtam betartani az eltervezett
„programom”, és januárban mindig újrakezdődött: „nem baj, ha tavaly nem is
sikerült, de idén biztosan be fogom tartani az új évi fogadalmaimat!”
Ígéret szép szó, de ha betartják, már nem ígéret... de azért mégis tavalyi fogadalmaimat vajon miért nem tudtam betartani, vagy miért csak egy részét? Talán túl magasra tettem a mércét? Nem osztottam be rendesen az időmet? „állandóan csak tenni akartam, de jelen lenni nem… az ünnepek csak ceremóniává váltak számomra, de a lényegét még mindig, vagy éppen már nem értem?
A Szív lelkiségi és kulturális folyóirat decemberi számában olvastam: „…egy jól békésen, nyugodtan megélt ünnep termékeny hétköznapok hosszú sorára készít fel bennünket.”
Ha egy kicsit jobban belegondolok, az egyházi év adventtel, várakozással kezdődik. Megtanít a türelemre, hogy nem ugorhatok fejest a nagyvilágba, az eseményekbe, nem kell állandóan tennem valamit. Az ünnepeket meg kell élni, készülni kell rájuk, de nem csak a nagy ünnepekre, mint karácsony, húsvét…, hanem a vasárnapokra is.
Ha őszinte akarok lenni, akkor elmondom, adventben nem fogadtam meg semmilyen jócselekedetet vagy lemondást, csak kötelességemet próbáltam még pontosabban teljesíteni, és tudatosan figyelni arra, hogy legyen egy óra, amikor nem teszek mást, csak figyelek, és kiszállok a rohanásból. Sőt, a 2011-es esztendőre sem tűztem ki semmilyen főcélt.
Nem szeretnék újrakezdeni semmit, inkább élni szeretnék a jelenben, hogy ne mondhassam később: „Sajnálom, hogy nem tettem meg akkor.” Egy életem van és nem szerepel benne a replay gomb.
Kovács Blanka
Megjelent a Vasárnap katolikus hetilapban 2011.01.09., Fiatal vagyok és gondolkodom rovatában
