Csíkszeredai Egyetemi Lelkészség

Kinek? Mit? - ez ami elsőre beugrik és nem az IGEN / NEM válasz, hisz embere válogatja, hogy mit bocsájt meg és mit tart fekete pontként az életében.

Van akinek nem nézzük el a hibáit, ha tévedett vagy ellenünk cselekedett akkor kizárjuk a hátralevő életünkből - (gonoszak tudunk lenni ha akarunk). A másik eset, hogy engedélyt adunk neki, hogy "élvezze" társaságunkat, de minden adandó alkalommal emlékeztetjük "vétkére". Úgy gondolom, hogy harmadik csoport is van... akik megbocsátanak, nem hánytorgatóznak a múltaddal ... de vajon azzal minden meg is van oldva? Annyi az egész, hogy bocsánatot kérünk és azzal retusálva van minden?
IGEN, retusálva, szépítve, eltakarva, leplezve de nem örökre, véglegesen elfeledve. Csak a megbocsátó fél tudja, hogy mi hányszor jut eszébe, hányszor tör rá sírógörcs a gondolattól, az akkori fájdalom felidézése hatására. Én azt tapasztaltam, hogy sok mindent megbocsájt az ember (persze ez jó lenne ha kölcsönösen működne az egész emberiségnél), szóval megbocsájt (valami miatt) de nem feled, egyszerűen képtelenség kitörölni az agyból, az emlékezetből. Néha jó volna egy 90°C-os, Vanish-es hosszú program, hogy tisztuljon, a foltoktól szabaduljon, de ez nem kivitelezhető. Nem véletlenül van ez így, azt hiszem ezt nevezik tapasztalat szerzésnek, önerősítésnek, fejlesztésnek, ez az egyik olyan tényező ami által egyik ember több lesz a másiknál, nem annál akinek megbocsájtott hanem azoknál akik erre nem képesek.
Kinek bocsátunk meg? Hát ez változó, de az esetek többségében azoknak akik kedvesek számunkra, akikhez ragaszkodunk, akiket szeretünk. Ugyanakkor, ezt személye válogatja, talán önérzeten alapul, talán az otthon látott mintán (még ha negatív is volt a példa), a környezettől, élettől kapott neveltetés is lehet a támpillér.
Mit bocsájtunk meg? Ez szorosan kapcsolódik a kihez, mert lehet, hogy egy új ismerőstől kapott beszólás minden köztük lévő "kapcsolat" végét jelenti, ugyanakkor sok rá a példa, hogy a megcsalások, megalázások, verések, átverések, hazugságok kiderülése sem tántorítja meg a társat.
Az is érdekes, hogy kinek, hányszor vagyunk képesek megbocsátani...
Egyik ismerősöm azt mondta, hogy bármi negatívum ér abból tanulnunk kell, ha ugyanaz a dolog megismétlődik és ugyanolyan rossz lesz a vége akkor azt jelenti még nem jöttünk rá a helyes megoldásra, még nem megfelelő az út vagy annak minősége.

Nem egyszerű őszintén bocsánatot kérni és megbocsájtani sem, de azzal nem veszítünk!

 A 3 éves kis Ági odahúzza a széket az asztalhoz felmászik rá, hogy elérje a gyönyörű, értékes kristályvázát, amely az asztalon van, amikor háta mögül édesanyja féltő hangja megszólal:
-Ágika, nem szabad!
A kislány gondolatában visszhangzik: „Ágika, nem szabad!”. Ugyanezt mondta anyuka a minap akkor is, amikor a gázkályha fölött lévő piros babos fazék után nyúlt, amelyben a leves éppen főtt. „De hát miért nem szabad?” „Olyan szépek.” „Úgy szeretném megismerni, közelről megtekinteni.” „Kitűnően lehetne azokkal játszani.”
Nem szabad! „Nem szabad a tűzzel játszani!” „Kés, villa, olló nem a gyermek kezébe való.”
A tiltások végigkísérik gyerekkorunk emlékeit és még arra is nagyon jól emlékszünk sokszor, hogy ezeket milyen hangsúllyal mondták szüleink, nagyszüleink, nevelőink. De hát miért nem szabad? - értetlenkedtünk. Meg van tiltva!  Volt amikor elmehettem a barátaimmal játszani, volt amikor nem. Van amit szabad volt megtenni és van amit nem. Elég sok elégedetlenkedést okozott ám ez akkoriban nekünk és sokszor lázadoztunk, még akár engedetlenkedtünk is.
Aztán vezetni tanultunk és láttuk, hogy vannak a közlekedésben olyan forgalmi jelzőtáblák amelyek útbaigazítanak, szabályoznak és olyanok, amelyek viszont tiltanak. Ha a tiltásokat áthágtuk és nem lett baleset belőle, az még nem jelentette azt, hogy minden rendben, mert ha a következő sarkon rendőrbe futottunk, az akkor alaposan megvámolt szabálysértés címén. Ezért is vannak piros keretben a tiltó táblák, hiszen azokat különösen be kell tartani, különben komoly veszélyeknek vagyunk kitéve vagy jobbik esetben a zsebünk bánja. Miért nem szabad tehát?  Miért tiltják? Borzalmas is belegondolni. A hírekben azonban szembesülünk keményen a válasszal, amikor az aktuális közúti balesetekről megy a riport.
Lelki életünkben is piros keretű karikatáblákba ütközünk különösen a vallásos nevelés terén, ahol az isteni parancsolatok nagyobbik része tiltásokban van megfogalmazva. Ne tedd! Nem szabad! Mi lesz ha mégis? Vajon lehetséges úgy élni hogy mindenki lop, hazudik, csal, gyilkos, házasságtörő? Milyen üdítő és biztonságos a megbízható emberek jelenléte körülöttünk. Én milyen akarok lenni?
Isten emberi személy jövőjét fogja ránk bízni gyermekeinkben. Biztonsága, épsége, személyi fejlődése tőlem függ majd. Ha olyat tesz, ami veszélybe sodorhatja milyen hozzá állassal kezelem? És a saját lelkem iránti felelősségben hogyan kezelem a közúti baleset elkerülését jelző isteni rend forgalmi tábláit?

Csapai Árpád
megjelent a Vasárnap katolikus hetilapban.
2011. október 9.

Kedvenc filmem. Az egyik. Vannak pillanatok, amikor az egyetlen. Amerikai. 2007-ből.

Első látásra (nézésre) nem is tűnt rendkívülinek. Pedig az. Csak egy történet. Talán még heppiend is van hozzá. Igazából semmi különös nincs benne. Semmi szokatlan narratív technika. Semmi extra hatás, sőt a történet is szinte hétköznapi. Egy kisfiúról szól, akit a marslakók felejtettek itt.

Meg az íróról, aki mégis örökbe fogadja.

Törékenység, érzékenység. Rólunk szól. Mert mindnyájunknak van egy rejtett énje, akinek időnként küszködnie kell a túl gyenge földi gravitációval azért, hogy kapcsolatban maradhasson ezzel a világgal. Lelkünk legtörékenyebb részének a szimbóluma ez a kisfiú. Olyan törékeny dolgoknak, mint a biztonság, bizalom. Aminél egy kartondoboz is erősebb. És néha mi is pótoljuk ilyesmikkel lelki hiányainkat. Időnként pedig megadatik, hogy felismerjük a mellettünkélőben a messzirőljött, földönkívüli kisgyereket. Megengedjük magunknak, hogy érzékenységünk helyettesítse azt a kommunikációs meg mindenféle eszköztárat, aminek hiányában legtöbbször olyan nehéznek tűnik a kapcsolattartás, nekünk, különféle bolygókról ittfelejtetteknek.

Talán ezért nyer - mégiscsak - értelmet  az ittlét.

De sosem egyszerű.

(Martian Child, 2007)

Nézzétek mit kaptunk :) Ugye megyünk!!! - Blanka

Az idő a legérdekesebb dolgok egyike. Szubjektív és objektív egyszerre.Elmúlt és lesz.

A múltat felidézzük, kutatjuk, a jövőt tervezzük, megpróbáljuk megjósolni az elkövetkezőket.

Legrövidebb a jelenben. Mire megragadnánk, tovatűnik…

Ritka, mikor azt mondjuk, hogy „elég időm volt” – gyakoribb az a változat, hogy lustaságunkat, hanyagságunkat az idő hiányára fogjuk. Mindig több időre lenne szükségünk… Több időre, hogy kifejezzük érzéseinket, beszélgessünk a barátainkkal, befejezzünk vagy elvégezzünk egy feladatot, ismerkedjünk, törődjünk másokkal és figyeljünk másokra…

Szükséges, hogy megtaláljuk az arany középutat, az optimális egyensúlyt a kötelességeinkre szánt idő és a kedvtelésből végzett dolgokra fordított idő között. A kötelességet általában nem lehet halasztgatni, azok „időhöz kötöttek”, megszabott intervallumon belül el kell végezni, be kell mutatni, le kell adni, valakinek el kell számolni róla. Ugyanakkor a kedvtelésből végzett feladat ad erőt és kitartást mindehhez. Ahhoz viszonyítva hajtjuk végre a „muszájt”, hogy mennyi időt vesz igénybe a „szórakozás”. Amikor valamit szívből csinál az ember, akkor az energiát ad neki és kedvet a létfontosságú dolgok elvégzéséhez. Erről az időtöltésről is – ami nincs naptári dátumhoz vagy órához kötve – számot kell majd adnunk valaki előtt.

Nem mindenki rendelkezik egyformán, ugyanannyi objektív idővel, viszont mi még ezt is felbontjuk szubjektív időre, ezért van az, hogy egy év alatt is lehet annyit tapasztalni és tanulni, mint más három vagy akár több év leforgása alatt.

„Most egy évig nem látjuk egymást, de mit számít egy év két ilyen hét után…” (a Kedves John című filmből)

Minden nap hallani a következők valamelyikét: „ne haragudj, nincs időm”, „szorít az idő”, „nem volt elég időm”, „úgy eltelt az idő”, „hasznosan töltsd az idődet”, és még sok más ezekhez hasonlókkal találkozunk, vagy akár „modernizált”, humoros változattal is: „időhiányban szenvedek”.

Mindennek ellenére „gyógyító” hatása is van az időnek. Képes a múltban történt sérelmek elretusálására, a mély sebek begyógyítására – még ha a heg meg is marad. A jelen pillanat értékelése nehezen megy, viszont mikor később visszatekintünk, értéket és értelmet nyernek, jelentőssé válnak.

Az idő tehát a legfontosabb dolgok egyike, mert mindamellett, hogy általa hamar tovatűnik az ember élete, mégis lehetőséget ad csodálatos pillanatok megragadására, megélésére. Néha a kudarcaink helyrehozására, a hibáink, tévedéseink kijavítására is kapunk esélyt. Az idő néhány dolgot, esemény megszépít, helyrehoz. Ha döntés előtt állunk, akkor időt kérünk, az segít mérlegelni, megfelelő elhatározásra jutni, mialatt visszatekintünk a múltba és kutatjuk a választási lehetőségeink jövőbeni hatását.

Relatív módon ugyan, de „időnk, mint a tenger”, használjuk ki!

Megjelent a Vasárnap katolikus hetilapban 2011.01.30., Fiatal vagyok és gondolkodom rovatában
 

 Az év vége és az új év kezdete újra és újra különös bűvölettel hat az emberekre. Általános igény, hogy jól zárjuk le a régi évet, és Isten áldásával kezdjük az újat. Ilyenkor, januárban mindenki boldogabbnál boldogabb új évet kíván. Az emberek fogadkoznak, hogy ez az év más lesz, mint a többi, tele vannak reménnyel és lelkesedéssel, visszatekintenek az eltelt időre és számot vetnek eddigi életükkel. Én nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, de persze ez nem azt jelenti, hogy nincs bennem egy boldogabb jövőt váró remény vagy tervezés. Fontos számomra az, hogy amit elkezdtem, azt be is fejezzem, persze ez nem mindig úgy alakul, ahogy tervezem. Ilyenkor elgondolkodom, hogy miért történt. A visszatekintés számomra szinte rutinná vált, ugyanis munkámból kifolyólag gyakran teszem nagyító alá életemet és hivatásomat. Jó-e vagy rossz, amit végzek? Jól végzem-e a munkámat?
Nemrégiben néhány diákommal épp ezt boncolgattuk, hogy szükség van-e vagy sem fogadalmakra, jó kívánságokra. Többségük egyetért abban, hogy igenis szükség van rájuk. Vagy azért, mert reményt és erőt adnak a munkában, vagy azért, mert ezáltal keretet kap az életünk. Hasznosak abból a szempontból is, hogy egy rendszert alakít ki az ember a fejében, az elképzeléseiről, terveiről és a jövőről. Én nagyon fontosnak tartom azt, hogy az eltelt év „gyümölcseiért” hálát tudjunk adni Istennek. Azonban nem csak hálát, hanem kérést is megfogalmazhatunk Isten felé. Mégpedig azt, hogy áldásával kísérje az előttünk álló évet. Legyen velünk jóban és rosszban egyaránt. Sőt, legyünk magunk is áldás embertársaink számára.
Anzelm Grün Ünnepek és szokások, amelyek megszépítik életünket című könyvében írja: „Egészen mindegy, hogyan kezdi ön az új évet, egyedül vagy közösségben, hallgatva vagy ünnepelve, mindig jó út megáldani az új évet. […] Bízzon benne, hogy Isten áldása kezein keresztül mindenbe beleáramlik. […] És az önnek is áldást hoz majd. ” 
Fontos, hogy Isten áldásával kezdjük és végezzük az évet, mert akkor lesz teljes és egész. Nem tűzök ki célokat magam elé, hanem megpróbálom a munkámat képességeimnek megfelelően és Isten akaratában megnyugodva a lehető legjobban elvégezni. Ez az egyetlen cél, amelyet nap mint nap magam előtt tartok.

Ladó Gábor

Megjelent a Vasárnap katolikus hetilapban 2011.01.23., Fiatal vagyok és gondolkodom rovatában

 

Egy állapotszerű hely, ami nem föltétlen a hangok hiányáról szól. Ahol jó lenni. Ahonnan hiányzik a hiány. Ahol csak egy egyszerű „van” van.

Ahol nem kell különösebben semmit akarni, nem kell igyekezni, nem kell mérlegelni, nem kell osztályozni, nem kell minősíteni és nem kell dönteni. Sőt: semmit sem kell. Ezek ellenkezőjét sem. Valami, ami ott lapul legbelül. Valami, ami nagyon van, s valami ami titok. Valami, ami jó. 

Honnan ez az iszonyú nagy vágy a csendre?

 Amikor a hétköznapokban mindent elkövetünk előle menekülvén? Vagy használjam az egyesszámot. Elkövetek. Mintha még sokan mások is. Például most is. Szavakat írok, kattogtatok, zavarom a fizikai, külső csendet. Talán mások csendjét is, nem csak a magamét. Szavakat írok. Csend helyett folyamatok mennek végbe bennem. Ide oda terelődik, ingerlődik és csapódik a figyelmem. Mégsem hagyom abba. Ha befejezem a külső zajcsapást, a belső billentyűzet megy tovább.

Nem emberidegen jelenség. Általában nem is figyelünk rá. Nem kizárt, hogy nem is baj, hogy zaj van belül. Talán akkor, vagy attól történik valami baljós a csendünkkel (vagy tetszés szerint zajunkkal), amikor annyira megfeledkezünk róla, hogy túl sokat megengedünk belső zajunknak. Talán nem is kell mindig tudatában lennünk, hogy épp zajlik a zajunk, nem szükség mindig fürkészni, hogy éppen mit is közöl velünk ez a belső csetepaté.  

A kibeszélést jó terápiának tartják. Valójában hatásosabb, ha ki-hallgatjuk magunkból a zűrzavart. Ezt magyarázni nem tudnám. De tudom biztosra.

És ezen a ponton félreérthető vagyok. Nem a szőnyegaláseprést propagálom. Vagy az elfojtást. A hallgatás nem elhallgatás, nyelés. Mint ahogy a csend sem a hangok hiánya. Ezért nem lehet egyedül hallgatni. Az igazi csend nem tud erőlködésből megszületni. A csend az kegyelem. De tenni lehet érte.   

Érdekes szó a hallgatni. Nyelvészkedve mondhatnám, hogy két ige egyszerre. Az érdekesebb a tárgyas. Ami nem csak a  hangok előállításának szüneteltetését jelenti. Hanem a valaminek a hallását. Hallgatását. Meghallását, figyelmet. Cselekedet és mégis passzív.

Isten hallgat.

Hallgat minket.

Engem.

Téged.

Ha sikerül elhallgatnom, hallani fogom amint Isten hallgat.

Minket hallgat. 

Január, a polgári év első hónapja, talán a remény hónapja is. Mióta tudatosan fogadalmakat teszek új évkor egy év sem zárult le szomorú áttekintés nélkül: megint nem tudtam betartani az eltervezett „programom”, és januárban mindig újrakezdődött: „nem baj, ha tavaly nem is sikerült, de idén biztosan be fogom tartani az új évi fogadalmaimat!”

Ígéret szép szó, de ha betartják, már nem ígéret... de azért mégis tavalyi fogadalmaimat vajon miért nem tudtam betartani, vagy miért csak egy részét? Talán túl magasra tettem a mércét? Nem osztottam be rendesen az időmet? „állandóan csak tenni akartam, de jelen lenni nem… az ünnepek csak ceremóniává váltak számomra, de a lényegét még mindig, vagy éppen már nem értem?

A Szív lelkiségi és kulturális folyóirat decemberi számában olvastam: „…egy jól békésen, nyugodtan megélt ünnep termékeny hétköznapok hosszú sorára készít fel bennünket.”

Ha egy kicsit jobban belegondolok, az egyházi év adventtel, várakozással kezdődik. Megtanít a türelemre, hogy nem ugorhatok fejest a nagyvilágba, az eseményekbe, nem kell állandóan tennem valamit. Az ünnepeket meg kell élni, készülni kell rájuk, de nem csak a nagy ünnepekre, mint karácsony, húsvét…, hanem a vasárnapokra is.

Ha őszinte akarok lenni, akkor elmondom, adventben nem fogadtam meg semmilyen jócselekedetet vagy lemondást, csak kötelességemet próbáltam még pontosabban teljesíteni, és tudatosan figyelni arra, hogy legyen egy óra, amikor nem teszek mást, csak figyelek, és kiszállok a rohanásból. Sőt, a 2011-es esztendőre sem tűztem ki semmilyen főcélt.

Nem szeretnék újrakezdeni semmit, inkább élni szeretnék a jelenben, hogy ne mondhassam később: „Sajnálom, hogy nem tettem meg akkor.” Egy életem van és nem szerepel benne a replay gomb.

 Kovács Blanka

Megjelent a Vasárnap katolikus hetilapban 2011.01.09., Fiatal vagyok és gondolkodom rovatában

Akkor kezdem az elején, mit jelent az OKET? – Országos Katolikus Egyetemista Találkozó. 1994-ben kezdődtek el az OKETek, akkor még csak pár fiatallal. Azóta kialakult egy rendszeresség, évente kétszer kerülnek megszervezésre ezen találkozók, tavasszal és ősszel. Minden félévben más – más egyetemi lelkészség (Kolozsvár, Brassó, Gyulafehérvár, Temesvár, Marosvásárhely, Várad vagy Csíkszereda) szervezi meg. Tehát Erdély országos egyetemista találkozó.

Az OKET az idők során változott, ahogy az egyetemisták generációja is változott. Ugyanígy változott az OKETekért való lelkesedés, néha nyűg lett néha meg kézzel lábbal harcolunk érte. Talán ez a helyzet hozta a kérdést is, hogy szükség van-e OKETre. Elkezdte tehát keresni értelmét, célját és útját. Szó volt arról, hogy talán megterhelő az évi két OKET főleg abban a felállásban ha mindig azt keresik hogy „ki a soros?”.

A 2010 tavaszán megszervezett OKETen arra a megállapodásra jutottak az egyetemi lelkészségek, hogy a következő OKET ott lesz, ahol akad egy csapat fiatal ami meg akarja szervezni, nem azért mert ők a sorosok, hanem mert valóban fontosnak tartják ezt a találkozási pontot.

2010 szeptemberében a KEL (Kolozsvári Egyetemi Lelkészség) szervezte meg az OKETet, és nagyon úgy tűnik, hogy lesz tavaszi OKET is, Marosvásárhelyen.

A következő ide kattintva betekintést lehet nyerni a marosvásárhelyi fiatalok munkálatába, és lehet őket buzdítani, esetleg, ha Marosvásárhelyen csatlakozhatsz hozzájuk :).

Kovács Blanka

A folyamatos kezdet és a vég dialektikájában egy évet zártunk és egy újat kezdünk. Ennek az átmenetnek kikerülhetetlen része a visszatekintés és a tudatos vagy kevésbé tudatos kiértékelése az eltelt esztendőnek. Milyen alapvető érzése van bennünk az elmúlt évnek? Felmerülnek a szép emlékek és szívesen gondolunk vissza eseményekre, de lehet, néha összeszorul a szívünk valami kapcsán, amit talán jobb lett volna elkerülni, másképp csinálni.

Mire emlékszünk szívesen és mi az, amit most másképp tennénk? Léteznek-e végleg elrontott dolgok vagy igaz az, hogy mindent ki lehet javítani, helyre lehet hozni?

Az is kérdést jelent számomra, hogy amiért esetleg fájdalmas tapasztalataink voltak, azért egyértelműen rossznak minősíthető-e az eltelt időszak vagy pontosan a megpróbáltatások és kihívások által váltunk érettebbekké, elkötelezettebbekké?

Fel tudjuk-e fedezni az apró kis szépségeket, sikereket, örömöket avagy beárnyékolja azokat valami? Hiszen elképzelhetetlen, hogy ne lenne megköszönnivaló esemény, tapasztalat.

Az új év kezdetével mindenkiben felmerül egy új kérdés is: vajon mit hoz ez az új esztendő? Előttünk áll a titokzatos, ismeretlen, eljövendő, új időszakasz. Vajon kíváncsian várjuk-e az új évvel együtt járó lehetőségeket vagy aggodalom tölt el az évvel együtt járó kihívások miatt?

Legyen egy szebb és boldogabb év mint az előbbiek – mondogatjuk és jókívánsággal köszöntjük szeretteinket bízva a hit és a szavak teremtő erejében, amelyek biztosan hatással vannak úgy az eseményekre, mint ránk is. Hiszen „kezdetben volt az Ige, ..és minden általa lett,... ami lett...”(Jn 1,1.3). Kezdetben, tehát az év elején volt a jókívánság és a jó elhatározás, a bizalommal telt nekilendülés az új ismeretlennek. Minden általa és szerinte lehet 2011-ben. Mit tartalmaz ez az ismeretlen mélység számunkra? Félelmet vagy reménységet? Aggodalmat vagy rengeteg lehetőséget? Hisszük-e amit kívánunk, amikor magunknak és másoknak mondunk: adjon az Isten Boldog Új Esztendőt?

                                                                                      Csapai Árpád Szilárd

Megjelent a Vasárnap hetilapban 2011. január 2., Fiatal vagyok és gondolkodom rovatában.